60. befejező rész + Epilogus

Kendra

  - Jézusom, el sem hiszem, hogy az enyém is lesz ekkora - pislogott a hasamra  hatalmas szemekkel Sara mikor beengedtem az ajtón.

 - Pedig megnyugodhatsz, lesz. Kell a hely a focista utánpótlásnak. Neked mennyi is van hátra? - kérdeztem vigyorogva.

 - Még huszonhárom hét - csúszott önkéntelenül a keze a szintén gömbölyödő testrészére.

 - És nektek? - fordultam a másik két látogatómhoz Pilarhoz és Carolinehoz.

 - Hozzátok mérve még nagyon az elején járok - válaszolt kuncogva a barna bemondónő, aki képes volt elcsavarni az andalúz védő fejét. - Most töltöttem be a tizenkettedik hetet- pirult el halványan.

 - Én pedig még csak a hatodikban járok - rántotta meg a vállait a brazil lány nem törődöm módon, de látszott rajta, hogy majd kicsattan a boldogságtól.

 - Enzo mit szólt a hírhez? - kíváncsiskodtam, miközben a kanapéhoz totyogtam és óvatosan elhelyezkedtem rajta.

 - Szerintem még nem nagyon fogta fel - nevette el magát a lány -, de úgy érzem, hogy nem lesz vele semmi baj.

 - Juninak is idő volt hozzászoknia, hogy nem lesz egyedül. Amit lehetett elmagyaráztunk neki, sőt egy-egy ultrahangra elvittük magunkkal és így könnyebben tudatosítottuk benne, hogy van egy pocaklakónk.

 - Ez nagyon jó ötlet! - csillantak fel Caroline szemei. - Ezt én is kipróbálom.

 - Még jó, hogy nekünk ilyen problémánk nincs - tárta szét jókedvűen a kezeit Sara.

 - Ahogy a fiúkat ismerem, majd lesz. Már most azon dolgoznak, hogy meglegyen az egész Real keret, tartalék játékosoktól kezdve az edzőkig - nevettük el magunkat.

 - Aú! - kaptam a derekamhoz, ahova reggel óta bele-bele nyilalgatott a fájdalom.

 - Jól vagy? - néztek rám kérdőn a lányok.

 - Semmiség, csak a derekam. Már nem bírja a terhelést - legyintettem, de egy újabb fájdalom miatt az arcom eltorzult.

 - Kendra, én nem akarlak beparáztatni, de nem lehetséges, hogy ezek már a fájások? - meredt rám Sara.

 - Gondolod? - kérdeztem a rémülettől elvékonyodott hangon.

 - Nagyon úgy néz ki - mondta komolyan. - Ha jól figyeltem az órát, öt percenként rándultál össze.

 - Nekem fel sem tűnt, mert reggel óta fájt a derekam, de azt hittem ez ma egy ilyen nap - remegett meg a hangom.

 - Össze vagy cuccolva? - fordult felém a brazil lány.

 - Persze, fent van a szobánkban a bőrönd - intettem a fejemmel az emelet felé.

 - Oké, akkor én most kihívom a mentőket, te meg szólj Crisnek, hogy hol talál meg - nyomta a kezembe a telefonomat Pilar.

 Csak egy bólintásra tellett, mert rengeteg minden kezdett kavarogni bennem és ez olyan szinten leblokkolt, hogy semmire sem voltam képes. Az érzés, hogy nem sokára megszületik a kisbabám, lebénított. Végül erőt vettem magamon és tárcsáztam a férjem számát. Türelmetlenül vártam, hogy felvegye végre, pedig tudtam, hogy edzése van és ilyenkor a mobilok az öltözőbe vannak száműzve. Csak külön engedéllyel lehet azokat bevinni a pálya területére, és Cris megkapta Carlotól ezt az engedélyt. Amíg vártam, a lányok mindent összeszedtek nekem, majd visszaültek a helyükre és kíváncsian néztek rám.

 - Mi a baj Kicsim? - hallottam meg hirtelen a portugál lihegését a fülemben, amitől úgy megijedtem, hogy majdnem elejtettem a telefont.

 - Úgy néz ki, hogy megkezdődött - nyögtem ki nagy nehezen.

 - Mi kezdődött meg? - értetlenkedett a vonal másik végén lévő.

 - A szülés, te nagyokos - csattantam fel, miközben egy újabb fájdalom hullám csapott le a testemre.

 - Basszus! - kiáltott fel Cris. - Jön a baba! - ordította el magát, gondolom így hozva tudomására a csapatnak, hogy mi történik. - Most mit csináljak? Tudod mit? Várj meg, mindjárt otthon leszek! Miért pont most kellett anyámnak is elmennie Junival? - ömlött belőle a szó. A lányokkal jót derültünk a hangjából kihallatszó pánikon. Magam elé képzeltem, ahogy idegesen a hajába túr miközben gőze sincs, hogy mit tegyen.

 - Nyugi - próbáltam lelket önteni belé, pedig én magam és rendesen be voltam rezelve - itt vannak a lányok. Pilar már hívta a mentőket, Sara és Caroline pedig már elő is készítettek nekem mindent.

 - Jó, az jó - fújta ki a levegőt végre portugál. - Akkor én most összekapom magam és megyek...

 - A kórházban találkozunk - adtam neki támpontot. - Most ért ide a mentő - pillantottam az ajtóra, ahol Sara segítségével egy tolókocsit toló idősebb férfi lépett be. - Cris, leteszem - sóhajtottam fel, mert most tudatosult bennem igazán, hogy hova is készülök.

 - Sietek és Kendra, szeretlek! - búcsúzott a férjem.

 - Én is téged - mosolyodtam el, majd kinyomtam a készüléket.

Az események innentől felgyorsultak. Ahogy beültem a mentőbe, az végig száguldott velem a városon. A lányok kocsival követtek, egyedül Sara ült be mellém és végig fogta a kezemet, ami nagyon megnyugtató volt.

 - Elvárom, hogy amikor én megyek, te is ott legyél velem - mosolygott rám idegesen.

 - Ezt mondanod sem kellett volna - szorítottam meg a kezét, részben bátorításképp, részben a testemet egyre jobban ostromló fájdalomtól.

A kórházba érve, azonnal a vizsgálóba vittek, ahol átöltöztem.

 - Na lám csak - köszöntött széles mosollyal Dr. Mendez - a legkisebb Aveiro úgy gondolta, hogy itt az idő előbújni a tojásból. Ne féljen Kendra, minden rendben lesz - paskolta meg a vállamat miközben mindenféle szerkezetet csatoltak fel rám az asszisztensével. Minden egyes gépnek elmondta a funkcióját, ezzel is próbálva csökkenteni bennem a félelmet. A végén már úgy éreztem magam, mint egy fura űrlény. A szobában minden sípolt, pittyegett, de ez cseppet sem zavart, mert tudtam, hogy ez a hang a babámhoz tartozik, a babámhoz akit nemsokára a karjaimban tarthatok majd.

 - Most már biztosan megtudjuk, hogy kisfiú e vagy kislány - mosolygott rám a doki, akinek a lelkére lett kötve, hogy ha a vizsgálatok közben meg is tudja állapítani, ne árulja el nekünk a baba nemét.

 - Igen - bólintottam két fájás közt.

Furcsa volt, mert éreztem a fájdalmat, mégsem törődtem vele. A boldogság, hogy nem sokára láthatom a pocaklakómat, csökkentette a fájdalom érzetem.

 - Kicsim! - szólalt meg hirtelen a portugál hangja a szobából amire felkaptam a fejem majd szélesen elmosolyodtam és nevetni kezdtem.

 - Cris, te hogy nézel ki? - pislogtam csodálkozva a férjemre, aki zöld kórházi ruhában volt, a cipőjén szintén zöld lábzsákkal, de a legmurisabb a fején lévő műtőssapka volt. - Átmentél levelibékába? - hecceltem, de a fájdalom megint végigcikázott a testemen. - Ááá!

 - Jól vagy? - ugrott mellém idegesen és egyik kezét az ujjaim köré kulcsolta, míg a másikkal a hajamat simította ki a homlokomból. 

 - Voltam már jobban is - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt -, de nem panaszkodom, mert nem sokára itt lesz velünk a kisbabánk - suttogtam egy újabb fájás rohamot leküzdve.

Az idő felvette az ólom csizmáját és a percek most óráknak kezdtek tűnni. A testemben lévő összes ideg kiéleződött a baba érkezésére. A portugál idegesen toporgott mellettem, ügyetlen mozdulatokkal próbálva enyhíteni a fájdalmam, de minden apró segítségét hálásan fogadtam. Dr. Mendez és az asszisztense egyre sűrűbben vizsgálta meg, hogy mennyire előre haladott az állapotom. 

 - Nos, azt hiszem már nem kell sokat várni - ült le egy újabb analízis után a lábam közé a doki. 

Cris megszorította a kezemet, hogy bátorságot öntsön belém, ami nagyon is rám fért, mert még csak most jött a java. Nem sok mindenre emlékszem az utolsó percekből, csak az járt a fejemben, hogyha túlélem, végre láthatom Őt. 

És aztán, végre meghallottam a világ legédesebb hangját, ami panaszosan, de erővel telve adta a világ tudtára, hogy megérkezett.

 - Gratulálok Kendra, egy egészséges, gyönyörű kislánynak adott életet - fordította felém a kisbabát Dr. Mendez. - Még egy pillanat és megölelheti - mosolyodott el. - Cristiano, elvágja a köldökzsinórt? - nyújtott egy fura ollót a férjem felé, aki kis habozás után megtette amit kértek tőle.

Felnéztem a portugál arcára, amin vastag csíkokat szántottak a könnyek, és még most is potyogtak.

 - Istenem, de szép - hallottam meg a suttogását a fülem mellett. - Köszönöm szerelmem - csókolt meg óvatosan, majd felemelkedett, hogy végre magamhoz ölelhessem a kislányomat. 

Ahogy a mellemre tették, a kicsi megnyugodva hüppögni kezdett, abba hagyva a hangos sírást.

 - Szia te gyönyörű - simítottam végig félve az arcán majd megcirógattam az ujjacskáit - én vagyok az anyukád - néztem bele a csodálatos kék szemekbe.

 - Seňora Aveiro, milyen nevet írhatok a papírokra? - kérdezte a doki, megzavarva az áhítatomat. 

 - Cristela dos Santos Aveiro - válaszolt helyettem Cris és mikor felnéztem rá, elmosolyodott. 

 - Csodaszép név egy csodaszép lánykának - dünnyögte Dr. Mendez.

 - Mikor vihetem őket haza? - tette fel az engem is foglalkoztató kérdést a mellettem álló portugál. 

 - De sietős - nevette el magát az orvos. - Minden rendben zajlott, így nincs semmi oka annak, hogy holnap már ne távozhatnának. Reggel megírom a zárójelentést és még délelőtt elhagyhatják a kórházat. Most viszont pihenésre van szüksége a babának is és a mamának is - komolyodott el. 

 - Hova viszik a kicsimet? - kérdeztem rémülten, mikor az asszisztens a karjait nyújtotta a lányunk felé.

 - Lemosdatjuk, felöltöztetjük, és vár még rá néhány szokásos rutin vizsgálat, de aztán azonnal visszahozzuk önnek - magyarázta kedvesen a nővérke. 

Nehéz szívvel váltam meg a kis "csomagomtól", akinek szintén nem tetszett, hogy elszakítják a jól ismert szívveréstől és hangos sírásba kezdett. Cris büszke apa módjára somolyodott el mikor meghallotta milyen erős tüdeje van a lányának.

 - Majd akkor is így vigyorogj, ha otthon, éjjel kettőkor kezd rá - könyököltem hasba.

 - Nem érdekel - guggolt le mellém, hogy az arcunk egy magasságban legyen. - Annyira szeretlek - nézett olyan intenzív érzésekkel a szemeiben, hogy elpirultam. - A világon mindennél többet jelent nekem, hogy megajándékoztál ezzel a csodával - csókolta meg a kezemet. A szavaitól teljesen elérzékenyültem és a szemeimben összegyűlt könnyek utat törtek maguknak a külvilágba.  - Cssssh, Kicsim, ne sírj! - ölelt szorosan magához. - Mostantól még tökéletesebb lesz minden - ígérte és éreztem, hogy hihetek neki.

 Később felvittek egy szobába, amiben csak a baba ágya és az enyém volt. Fáradt voltam, de addig nem akartam elaludni, míg újra nem tarthatom kezembe a lányunkat. Mikor végre megtörtént, a nővérke segített, hogy megtudjam etetni. Furcsa érzés volt, de nem adtam volna semmiért ezt a pillanatot. Kinyílt az ajtóm és feltűnt a férjem alakja. Meghatódottan figyelte, ahogy a babánk megküzd minden korty anyatejért. Egyikünk sem szólalt meg, míg be nem fejezte az evést, nem akartuk megtörni a meghitt pillanatot. 

 - Átveszed? - kérdeztem aztán halkan. - Meg kéne büfiztetni - mosolyodtam el, mikor láttam, hogy milyen szakértő mozdulatokkal nyúl a kislányért, hogy a vállára tegye. Boldogan figyeltem, ahogy fel-alá járkálva valami dallamot dúdolt neki, amivel végül engem is álomba ringatott. 

Mikor felriadtam, az első amit megláttam, az ágyamat díszítő lufik tömkölege volt. Vigyorogva gondoltam rá, hogy kik járhattak már itt és kik csodálhatták meg a mi szemünkfényét. Hirtelen körül néztem a szobában és nem találtam Cristelát. Ijedten nyomtam meg a nővérhívót, de a kórházi dolgozó helyett Cris lépett a szobába, kezében az alvó lányunkkal.

 - Ó, hát itt van - sóhajtottam fel megkönnyebbülten és visszadőltem a párnámra.

 - Miért, mit gondoltál, hova tűnt? - vigyorodott el a portugál miközben óvatosan a kiságyába helyezte a lányát.

 - Sose lehet tudni - suttogtam.

 - Hidd el, a legjobb kezekben volt - lépett be Dolores nyomában Junival. - Gratulálok - nyomott puszit az arcomra. - Gyönyörű ez a kislány.

 - Köszönöm - mosolyodtam el, majd kíváncsian néztem a megszeppent fiúcskára. - Na és neked hogy tetszik a húgod? - kérdeztem tőle.

 - Olyan pici - motyogta megilletődötten. - Mikor lehet majd játszani vele?

 - Az még odébb lesz - nevette fel Dolores.

 - De addig is kell neki egy okos és erős testvér, aki vigyáz rá - fogtam meg Junior kezét és magamhoz húztam. - Nem kaptam puszit - csücsörítettem össze a számat, amitől a kisfiúból kirobbant a nevetés és tovatűnt belőle az aggodalom. 

 - Amíg pihentél, itt voltak a többiek - ült le Cris mellénk. - Sesét úgy kellett visszafogni, hogy ne törje rád az ajtót, mert ahogy mondta, "mindenképp meg kell, hogy ölelgesse a keresztlánya anyukáját" - macskakörmözött jókedvűen a levegőbe a portugál. 

 - Sergio, mint keresztszülő? - gondolkodtam hangosan.

 - Én is ezt kérdeztem tőle, de azt mondta, hogyha ő nincs, akkor most Cristela sem lenne - vonta meg a vállát a férjem. - Ha belegondolunk, valahol igaza van. Az ő hülye szerződés ötlete nélkül most nem lennénk együtt - fogta meg a kezemet - és annál nagyobb veszteség nem érhetett volna bennünket - hajolt hozzám és ajkait az enyémekre nyomta. - Már alig várom, hogy még több babával gyarapodjon a családunk  - suttogta a fülembe halkan. 

Elkerekedett szemekkel néztem rá. Most értettem meg igazán, hogy amiket mondott, azokat komolyan gondolta. Szeret engem, együtt akar megöregedni velem, és Isten látja lelkemet, én nem leszek semmi jónak az elrontója, hiszen én is szeretem őt. Mindennél jobban.

                                                                          Epilogus

- Sergio Ramos Junior, tedd le azt a cicát! - szólt rá Pilar az ünnepeltre, aki egy szerencsétlen macskát próbált betuszkolni egy rózsaszín, Barbie babáknak készült autóba. 

 - De anya, Tom nem akar bent marjadni - háborgott bőszen a kisfiú.

 - Talán azért, mert nem szeretne beszorulni egy olyan kis dobozba - mutattam rá a tényekre. - Ő egy cica és sokkal jobban szeret szaladgálni.

 - Jó van, akkoj elengedem - biggyesztette le az ajkait a kicsi, és tényleg szélnek eresztette a szerencsétlen állatot, aki boldog nyivákolással elszaladt és az egyik bokor aljában lelt menedéket.

 - Tiszta apja - sóhajtott fel Pilar, miközben kezei az újra domborodó hasát simogatták. - Ő is bevágja a durcát, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő szeretné.

 - Ismerős - bólogattam vigyorogva. - A pályán ők a nagyfiúk, de otthon néha úgy viselkednek, mint az óvodások.

 - Néha? - nyögtek fel a lányok egyszerre, amitől kitört belőlünk a nevetés.

 - Mi ez a jó kedv csajok? - ültek le mellénk az emlegetett férfiak, akik eddig a grillsütőnél beszélgettek.

Cris az ajkaimra hajolt és megcsókolt. Még mindig beleborzongtam az érzésbe, amit ez kiváltott belőlem.

 - Jól vagytok? - kérdezte halkan, mire bólintottam.

 - Minden a legnagyobb rendben - csúsztattam a kezét a pocakomra, ami már igen terjedelmes alakot öltött így a nyolcadik hónap végére. Összemosolyogtunk majd figyelmünket visszafordítottuk a többiekre miközben egymáshoz bújtunk.

 - Semmi, csak azon gondolkodtunk, hogy vajon összebeszéltetek-e, hogy mindig egyszerre esünk teherbe? - nézett hatalmas kék szemeivel a férjére Pilar.

 - Nem - csóválta meg jókedvűen a fejét a hátvéd. - Erről csak is ti tehettek - mutatott ránk. 

 - Miért is? - kérdeztük szinte egyszerre.

 - Mert mindannyian gyönyörűek vagytok és okosak. Nem tudunk ellenállni nektek.

 - Ne fényezz már! - nevettem fel hangosan.

 - Nézd, nézd, nézd! - ütögette meg a karomat Sara és az udvar végébe mutatott, ahol Cristela és az ifjabb Sergio éppen homok sütiket készítettek. Egyszer csak a kisfiú odahajolt a lányunkhoz és puszit nyomott az arcára.

 - Ó-ó-ó, ez aztán a szerelem - nevetett fel Marcelo. - Pedig azt hittem, hogy Enzo lesz a kishercegnőnk párja - sóhajtott fel színpadiasan.

 - Stipi-stopi, miénk a lány! - kiáltott fel Sergio. - Mi lenne, ha írnánk egy szerződést, hogy a ti lányotok és a mi fiúnk..? - nézett ránk kíváncsian.

 - SERGIO!?! - kiáltottunk fel egyszerre. 

 - Most miért? - pislogott ránk sértődötten.

 - Elég volt a hülye ötleteidből - csóválta meg a fejét nevetve Iker.

 - Nekem tetszenek az ötletei - nyomott egy apró puszit a fülem mögé Cris és szerelemtől sugárzó tekintettel nézett rám.

 - Nekem is - vigyorodtam el. - Nekem is...

                                                                          VÉGE

Sziasztok!

Hát ez is elérkezett. :( 

Elbúcsúztunk Kendrától, Cristől és Junitól. Befejeztem a harmadik történetemet is. 

Remélem senkinek nem okoztam csalódást.
Mostantól viszont teljes gőzerővel a Las Puertasra szeretnék koncentrálni. Jó lenne azt is minél hamarabb megosztani veletek. Aztán jöhet a többi sztori, amik már alig várják, hogy gépre kerüljenek. :D

Addig is jó olvasást nektek és ne feledjétek, ha van valami észrevételetek, azt szívesen olvasom a facebookcsoportban. Ja és válaszolok is rá. :D

Millió puszi és hatalmas ölelés mindenkinek: 

                                                                      Dolores <3 <3 <3

59.rész

Kendra

   Még mindig hitetlenkedve gyűrögettem a kezemben lévő papírdarabot, ami az első képünk volt a babánkról. Bár nem sok minden látszott rajta, de Dr. Mendez mosolyogva nyomta a kezembe, miután megvizsgált és megerősítette a hírt, miszerint Párizs örökre az emlékezetünkbe véste magát.

 - Jól vagy? - kaptam fel a fejemet Cris aggódó hangjára.

 - Persze, csak olyan nehéz elhinni - nyögtem ki. - Még hozzá kell szoknom, hogy lakik itt bent valaki - simítottam végig mosolyogva a hasamon, amin még nem látszott a terhesség.

 - Nekem is - vigyorodott el a portugál, szemét egy pillanatra levéve az útról. - Szeretlek - súgta.

 - Én is - lágyult el a tekintetem. Mióta széttépte a szerződést, mintha egy hatalmas sziklát görgettek volna le a szívemről. Hihetetlen volt, hogy az álmom ilyen könnyen valóra vált, de tudtam, hogy nincs okom kételkedni a férjem szavaiban. Felé fordultam és tekintetemet jólesően legeltettem az arcán. Szemeit az útra függesztette, szája sarkában apró mosoly ült.

 - Mi az? - nézett hirtelen felém. - Nem tudod levenni a szemeidet a szexi férjedről, ugye? - vigyorodott el.

 - Ó, te - ütöttem a vállára, amit ő nevetve fogadott. - Az a szerencse, hogy egy kicsit sem vagy beképzelt - csóváltam meg jókedvűen a fejemet.

 - Gyönyörű vagy - engedte el a kormányt a jobb kezével és végig simított az arcomon - főleg amikor nevetsz vagy mikor szeretkezünk.

 - Cris - sütöttem le a szemeimet. - Miért hozol zavarba?

 - Mert szeretem, ha zavarban vagy. Olyankor elpirulsz és a szemed másképp kezd csillogni. Kendra, én komolyan gondoltam, amit mondtam - emelte szájához a kezemet és végig csókolta az ujjaimat.

 - Mit? - pislogtam rá értetlenül.

 - Azt, hogy már a lánykérés is igazi volt. Nem a szerződés miatt csináltam. Már akkor fontos voltál nekem és ezt elmondtam Ikernek is.

 - Ikernek? - kérdeztem vissza, mint egy papagáj.

 - Igen neki. Ő végig tudta, hogy mit érzek irántad.

 - Akkor nekem miért nem mondtad el? - csóváltam meg  fejemet értetlenül.

 - Ne nevess ki, de féltem - nézett rám megszeppenve. - Féltem, mert te úgy ismersz engem, ahogy csak nagyon kevesen. Mások nem látnak bennem mást, mint a sztárfocistát, a pénzeszsákot, de te nem. Te tudod, hogy imádom a fiamat, az anyámat és hogy még én is elsírom magam egy-egy meghatóbb jeleneten. Nem akartam, hogy egy vallomással elszúrjam ezt az egészet...ami kialakult köztünk...mert...

 - Csssh - tettem az ujjamat a szája elé. - Most már értem - mosolyogtam rá.

Az autó bekanyarodott az ismerős kapu elé, majd kinyílt és mi pár pillanat múlva már a garázsban álltunk. Ahogy elhallgatott a motor, idegesítő csend szállt le közénk. Mindketten az előttünk lévő falra függesztettük a tekintetünket. Én a számat harapdáltam, mert nem tudtam, hogy most hogyan tovább. Az odáig rendben van, hogy szeretjük egymást, de egy baba nagyon nagy felelősség. Nem beszélve arról, hogy Juni és Dolores vajon mit fognak szólni az új helyzethez.

 - Mikor...

 - Hogy... - szólaltunk meg egyszerre, majd elnevettük magunkat.

 - Kezd te - mutattam a focistára.

 - Oké. Szóval mikor mondjuk el Juninak? - fordult felém az ülésben.

 - Szerintem minél hamarabb, mert akkor több ideje van hozzászokni a dologhoz.

 - Jó ötlet. És te mit szerettél volna kérdezni?

 - Csak annyit, hogy most hogyan tovább?

 - Nem értelek.

 - Cris neked már van gyereked, tapasztalatod, nekem viszont ő lesz az első. Mi lesz, ha elrontok valamit? - kérdeztem kétségbeesett hangon, de nem azt a reakciót kaptam, amit vártam. A mellettem ülő portugál egyszerűen csak felnevetett és minél értetlenebbül néztem rá, annál hangosabb lett. - Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam - morogtam.

 - Bocs Kicsim - ölelte át a vállamat -, de annyira édes vagy ahogy aggódsz - törölgette meg a szemeit, amik már nedvesek voltak a jókedvétől. - Ha nem vetted volna észre, eddig is neveltél egy gyereket vagy kettőt - mosolyodott el, majd hozzám hajolt és egy finom csókkal próbált megnyugtatni, de ettől csak fellángolt bennünk a szenvedély. Nyelvével végig simított az enyémen, amivel felébresztette a testemben lakó pillangók hadseregét. Nyöszörögve húzódtam egyre közelebb hozzá, már amennyire a váltótól tudtam, de valahogy most ez sem érdekelt. A külvilág megszűnt számomra, csak a férjem forró ajkai és bársonyos nyelve létezett, amikkel kezdett az őrületbe kergetni. Mikor levegőért kapkodva elváltunk egymástól, huncut mosolyt villantott rám.

 - Már olvastam róla, hogy a terhes nőknek van egy időszaka amikor jobban kívánják a szexet. Azt hittem ez csak kamu - kacsintott.

 - Kapd be! - csaptam a mellkasára.

 - Majd te nekem - súgta a fülembe és nevetve kiugrott, mikor megint megakartam ütni. Átsétált az én oldalamra és kinyitotta nekem az ajtót. - Hölgyem - bohóckodott, miközben óvatosan kisegített. - Vigyázz! - fogta meg a karomat mikor megbotlottam a küszöbben.

 - Cris, ezt ne csináld! - csattantam fel.

 - Mit?

 - Hát ezt - mutattam a kezére, ami még mindig erősen tartott, pedig már stabilan álltam a talpamon. - Úgy  érzem magam, mint egy porcelán baba.

 - Vigyáznod kell magadra! - pislogott rám felháborodottan.

 - Tudom, de remélem nem azt tervezted, hogy mostantól csak feküdni fogok és semmihez sem nyúlok vagy semmit sem teszek? - tettem csípőre a kezemet mérgesen.

 - Háát... - vakarta meg a tarkóját.

 - Nem - toppantottam - ezt verd ki a fejedből Cristiano Ronaldo - böktem mellkason az ujjammal. - Nem beteg vagyok, hanem terhes ahogy rajtam kívül még több ezer nő az a világon.

 - De te az mi babánkkal vagy az! - nézett rám szemrehányón.

 - Oké, oké - tettem fel a kezeimet megadón, mikor láttam, hogy ebből a vitából egyikünk sem kerülhet ki győztesen. - Mindketten higgadjunk le egy kicsit. Figyelj! Én megígérem, hogy nem csinálok semmi olyat amivel árthatnék a kicsinek, te meg cserébe lemondasz arról, hogy vattába csomagolj. Na mit gondolsz, sikerülni fog ezt betartani? - döntöttem oldalra a fejemet miközben elvesztem a csokibarna szemekben.

 - Jó - morogta néhány perc gondolkodás után.

 - Ez nem volt valami meggyőző - húztam el a számat -, de egyenlőre ez is megteszi - mosolyodtam el. - Most pedig menjünk és avassuk be a család többi tagját is - karoltam bele a férjembe, akivel így sétáltunk be a nappaliba, ahol már várt minket Junior és az anyósom.

 - Apa! Anya! - szaladt hozzánk a kicsi és átkarolta a lábunkat. - Úgy hiányoztatok!

 - Te is hiányoztál nekünk - guggoltam le hozzá és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.

 - Merre jártatok? - nézett ránk kedvesen Dolores.

 Fejemet a férjem felé fordítottam, akinek az arcára széles mosoly ült ki a kérdést halva.

 - Azt hiszem, jobb, ha mi is leülünk - mondta majd elhelyezkedett a kanapén és az ölébe húzott.

 - Ajaj! - pislogott ránk a nagymama. - Valami történt, mert nagyon komolyak vagytok - fürkészte az arcunkat, amitől elpirultam, majd lesütöttem a szememet.

 - Jó is, hogy így együtt vagyunk - kezdett bele a portugál - van itt valami, amit meg kell beszélnünk.

Végre felnéztem és láttam Juni édes kis arcát, ahogy várakozva nézett minket és láttam Dolorest, ahogy somolyogva figyelte Cris kezét ami lassan cirógatta a hasamat, elárulva ezzel a nagy hírt. - Szóval az van, hogy...Kendra kisbabát vár - nyögte ki nagy sokára.

 - Gratulálok! - ugrott fel az anyósom, majd szoros ölelésbe vont minket.

Amikor elváltunk, tekintetem kérdőn fordult a kisfiú felé.

 - Juni - szólítottam meg halkan. - Gyere ide! - hívtam őt is közelebb. A kisfiú lecsúszott a fotelből és odalépkedett hozzánk. - Tudod, hogy mit jelent amit apa mondott? - kérdeztem kedvesen.

 - Nem - rázta meg a fejét.

 - Az, hogy kisbabát várok, azt jelenti, hogy lesz egy kistestvéred - simogattam meg az arcát és kicsusszantam a férjem öléből, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni a kicsivel.

 - Úgy, mint Enzonak vagy Lukának? - kérdezte hatalmasra nyílt szemekkel.

 - Bizony - ültette a helyemre Cris a fiát. - Ott bent - mutatott a hasamra - van egy pici baba...

 - Kisfiú vagy kislány? - vágott az apja szavába Junior.

 - Még nem tudjuk - vontam meg a vállamat. - Te mit szeretnél? - kérdeztem kíváncsian. - Húgit vagy öcsit?

 Látszott a fiúcskán, hogy elgondolkodott a kérdésen, de aztán hirtelen felvidult az arca.

 - Húgit!

Csodálkozva néztünk rá, mert olyan határozottan mondta, hogy még minket is meglepett.

 - Miért pont húgit? - tette fel neki a kérdést Cris.

 - Mert akkor én leszek a nagy és okos bátyja aki mindentől megvédi - húzta ki magát Juni.

 - De az öcsédet is megvédhetnéd - pislogtunk rá még mindig értetlenül.

 - Igen, de... - gondolkodott el egy pillanatra, hogy aztán szélesen elmosolyodjon. - A többieknek öccsük van és azok folyton bőgnek, ha nekem húgom lesz, az nem fog - osztotta meg velünk a tervét.

Ahogy kimondta, belőlünk felnőttekből kitört a nevetés. Cris magához ölelte a fiát és összevissza puszilgatta. Jóleső érzéssel figyeltem azt a három számomra kedves embert, akik egyre többet jelentettek nekem. Hátradőltem a kanapén és boldog mosollyal az arcomon simítottam végig a hasamon.

 - Isten hozott az Aveiro családban kisember - suttogtam elégedetten.

58.rész

Cris

   Fütyörészve csuktam be a garázsajtót. Úgy éreztem magam, mint a mesében. Minden tökéletesen klappolt az életemben. A meccseken sziporkáztam amitől a csapat, az edző, a vezetőség és a rajongók is elégedettek voltak velem. A magánéletem pedig maga volt a csoda. Kendra és Juni voltak a mindeneim. Úgy kelni és úgy feküdni, hogy a szeretett nő mellettünk van, semmihez sem fogható.

 - Megjöttem! - kiáltottam el magam boldogan, mikor beléptem a házba. Kíváncsian néztem körül, de sehol nem láttam Kendra mosolygós arcát, amivel mindig várt mikor hazaértem. Meglepetésemre Sara és Caroline jöttek velem szemben a lépcsőn lefelé. Arcukon titokzatos vigyor ült, de mire megkérdezhettem volna az okát, Iker barátnője egy -" a fürdőben van"- mondattal lógva hagyott. Kíváncsian siettem fel a megjelölt helységben.

- Hát itt vagy? - pislogtam kérdőn a fürdőkád szélére roskadt feleségemre akinek az arcán könnycseppek csillogtak. - Úristen kicsim, mi a baj? Bántott valaki? - guggoltam le elé és kezemmel próbáltam letörölni arcáról a sós cseppeket. A szívem összefacsarodott a szemeiből sütő szomorúságtól.

 - Nem - rázta meg a fejét majd egy hatalmas sóhaj után a kezembe nyomott egy apró műanyag dolgot. - Terhes vagyok!

A lábam megroggyant, mikor felfogtam a két szó jelentőségét.

 - Mi? Hogy? - tolultak számra az ostoba szavak. A hír úgy letaglózott, hogy nem vettem észre a kérdéseim által okozott fájdalmat az előttem ülő arcán.

 - Elég nagy vagy már, hogy ne kelljen elmesélnem neked, hogyan készül a kisbaba - csattant fel a nőm hangja vészterhesen.

Ha a gondolataim nem kalandoztak volna el Juni születéséhez, talán észreveszem a közelgő vihar szelét, de így csak bámultam magam elé és elvesztem a múlt ködében.

Beugrott egy arc, ami ugyanígy sírva közölte velem, hogy terhes maradt tőlem egy átszórakozott éjszaka után. Akkor sem nagyon tudtam mit kezdeni a hírrel és most is leblokkoltam.

Aztán hirtelen felkapcsolták a lámpát az elmémben. Basszus, újra apa leszek! Juniornak kistestvére lesz! Gondolataimban felbukkant egy szőke copfos kislány, aki olyan szép lenne, mint az anyja. Felemeltem a fejem, de már csak a hűlt helyét találtam a feleségemnek. Értetlenkedve néztem körül, majd kifordultam a fürdőből és besiettem a szobánkba. Elkerekedett szemekkel pislogtam Kendrára, aki egy hatalmas bőröndbe dobálta be a ruháit, miközben az arcát sós könnyek mosták.

 - Mi a fenét csinálsz? - kérdeztem aggódva.

 - Mégis minek látszik? - törölte le kézfejével az arcát miközben folyamatosan szipogott. - Pakolok. Elmegyek.

 - De miért?  - ráztam értetlenkedve a fejem.

 - Mert... - csuklott el a hangja és mozdulatai lelassultak. Fejét lehajtva toporgott az ágy mellett, kezében egy pólót gyűrögetve.

Agyamat lila köd kezdte befedni. Karomat összefogtam a mellkasom előtt és most már dühösen meredtem a feleségemre.

 - Mert?

 Figyeltem ahogy felemelte a fejét, arca meggyötört volt, szemei vörösen villantak rám. Láttam, hogy próbálja összeszedni a bátorságát és mikor ez sikerült, válaszolt.

 - Sajnálom - suttogta. - Tudom, hogy ez most pont nem jókor jött és nem vagy rá felkészülve...

 - Ezt hogy érted? - vágtam a szavába.

 - Már csak egy hónap van a szerződésből és most gondolom azt hiszed, hogy így akarlak megfogni, de hidd el, hogy nem így van! - kapta rám újra ijedten a tekintetét. - Nem is tudom, hogy hogyan...illetve tudom, hogy hogy csak...én...nem tudom mit csináljak - zagyvált össze mindent. Éreztem, hogy a teljes összeomlás szélén áll.

 - Hé - léptem közelebb hozzá. - Kicsim, nyugodj meg - öleltem magamhoz a reszkető testét. - Az idegességgel csak ártasz a babának.

A lány még sírdogált egy kicsit a karjaimban, majd megnyugodott és arcát felém fordítva, rám nézett.

 - Nem is haragszol? Nem vagy mérges?

 - Miért lennék az? - pislogtam rá értetlenül.

 - Mert akaratod ellenére kötődni fogsz hozzám - nyelt nagyot. - A szerződés...

 - Istenem! - túrtam a hajamba idegesen. - Mindjárt jövök! Várj meg itt! - léptem el Kendrától majd öles léptekkel a dolgozó szobába siettem, ahol kinyitottam az íróasztalom fiókját és megkerestem azt az átkozott papírt. Visszarohantam a még mindig mozdulatlanul álló feleségemhez és eltökélten felmutattam a szerződést.

 - Erről a szarról beszélsz? - emeltem a magasba, majd színpadias mozdulattal apró fecnikre téptem. Kendra elkerekedett szemekkel, értetlenül nézett rám.

 - Mi..mit csinálsz?

 - Amit már rég meg kellett volna tennem - sóhajtottam fel. - Hát nem érted? Szarok a szerződésre. Nem azért vagyok veled, mert írás van róla, hanem mert sze-ret-lek! - tagoltam neki a szót.

 - De...

 - Nincs de, Kendra! - csattantam fel. - Nekem ez az egész házasság valódi, a fogadalomtól kezdve a babáig! Soha nem gondoltam rá másképp - bicsaklott el a hangom.

Tekintetem az övébe fúrtam, hogy lássa meg benne az igazságot.

 - Ez komoly? - pislogott rám még mindig hitetlenkedve.

 - Halálosan - bólintottam.

A következő pillanatban meglepődve tapasztaltam, hogy apró kezeivel a mellkasomat kezdi püfölni.

 - Ha ez igaz, akkor miért hagytad, hogy azt higgyem, ez az egész csak kamu? Miért nem tudtad előbb elmondani? Annyi idegeskedéstől megkíméltél volna - szikráztak haragosan az íriszei.

 - De hiszen én mondtam - kaptam el a hadonászó csuklóját. - Hányszor suttogtam a füledbe, hogy szeretlek miközben magamévá tettelek? - vigyorogtam el magam ahogy megláttam a pipacs pirossá váló arcát.

 - Azt hittem, csak azért mondod, mert... - sütötte le zavartan a szemeit.

 - Hinni a templomban kell kicsim - emeltem meg az állát. - Szóval, mit gondolsz? Remélhetem, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel? - simítottam ki egy kócos fürtöt az arcából.

 - Arra akarsz rávenni, hogy én is kimondjam neked a bűvös szót? - mosolyodott el végre halványan.

 - Háát, nem ártana tudnom, hogy nem csináltam-e magamból komplett bolondot a vallomásommal?

 - Nem - rázta meg a fejét. - Én is szeretlek már az esküvő óta - vallotta be, amitől a szívem kétszeres sebességbe kapcsolt.

Mielőtt bármi mást is mondhatott volna, magamhoz rántottam és birtokba vettem az ajkát. Hosszú, forró csókban olvadtunk össze. Tizenegy hónap alatt nagyon sokszor csókolóztunk, de egyszer sem éreztem ezt a fajta teljességet, mint most. Határtalan nyugalom szállt meg, ahogy a karomban tartottam a szerelmemet. Zihálva váltunk el egymástól, majd a szánk sarkában ülő, boldog mosollyal néztünk egymásra.

Hirtelen eszembe ötlött, hogy hogy jutottunk el idáig.

 - Szóval babánk lesz? - kérdeztem meghatódva.

 - Úgy néz ki - mosolyodott el. - Bár még dokihoz el kell mennem, de a tünetek és a teszt is azt mutatja.

 - Szerinted mikor hoztuk össze? - kíváncsiskodtam tovább.

 - Párizs - vörösödött el megint és ettől nekem is felrémlett az az éjszaka.

 - Akkor igazi szerelem gyerek lesz - öleltem újra magamhoz Kendrát és orromat a hajába fúrtam. Mélyet szippantottam az illatából, ami nélkül már szinte létezni sem tudtam. - Remélem kislány lesz - bukott ki belőlem. - Egy olyan szőke, kis copfos csajszi, csupa rózsaszínben, akibe az összes fiú szerelmes lesz - álmodoztam.

 - Na persze, te meg leszel a zord apa, aki nem engedi majd sehova az ő kicsi hercegnőjét - kuncogott fel a feleségem.

 - Az biztos! Szólok majd Juninak és együtt fogunk vigyázni rá - vigyorodtam el. - Na meg Sergonak, Ikernek, Marcelonak, Karimnak - soroltam a barátaimat.

 - Apropó, Juni - pislogott rám Kendra kérdőn. - Szerinted hogy fogadja majd, hogy már nem ő lesz az egyedüli gyerek az életünkben?

 - Örülni fog neki, hogy valakinek ő lehet a nagy és okos bátyja - morzsolgattam szórakozottan egy szőke hajtincset az ujjaim közt.

Tekintetem körbe vezettem a szobán, mert az agyam már azon járt, hova fogjuk tenni a kiságyat. Pillantásom megakadt a félig pakolt bőröndön és ettől a gyomrom görcsbe ugrott. Nem akartam még bele gondolni se, hogy majdnem elvesztettem a nőt aki mindent jelent nekem. Akaratlanul is közelebb húztam magamhoz.

 - Mit szólnál hozzá, ha most mennénk el Dr. Mendezhez? - tettem fel félve a kérdést.

 Kendra arca elgondolkodóvá vált, de pár pillanat után rávágta.

 - Oké, csak előtte hagy tegyem egy kicsit rendbe magam - csúszott ki a karjaim közül.

 - Minek, így is gyönyörű vagy - értetlenkedtem.

 - Te meg édes - nyomott egy apró csókot a számra -, de akkor is meg kell mosnom az arcomat és egy fésülés is rá fog férni erre a szénaboglyára - mutatott a hajára nevetve.

 - Nekem így tetszik a legjobban. Pont olyan, mintha most keltél volna ki mellőlem az ágyból - sóhajtottam fel izgatottan miközben a nadrágom kicsit szűkös lett rám a gondolattól.

 - Ácsi Don Juan - kuncogott fel édes hangján a lány - Először a doki, aztán az élvezet - kacsintott rám, és eltűnt a fürdőszobában. 

Némán bámultam utána, majd tekintetemet az ég felé fordítottam és magamban hálát rebegtem a gondviselésnek, hogy az utamba küldte ezt a nőt, aki teljesen megváltoztatta az életemet.