60. befejező rész + Epilogus

Kendra

  - Jézusom, el sem hiszem, hogy az enyém is lesz ekkora - pislogott a hasamra  hatalmas szemekkel Sara mikor beengedtem az ajtón.

 - Pedig megnyugodhatsz, lesz. Kell a hely a focista utánpótlásnak. Neked mennyi is van hátra? - kérdeztem vigyorogva.

 - Még huszonhárom hét - csúszott önkéntelenül a keze a szintén gömbölyödő testrészére.

 - És nektek? - fordultam a másik két látogatómhoz Pilarhoz és Carolinehoz.

 - Hozzátok mérve még nagyon az elején járok - válaszolt kuncogva a barna bemondónő, aki képes volt elcsavarni az andalúz védő fejét. - Most töltöttem be a tizenkettedik hetet- pirult el halványan.

 - Én pedig még csak a hatodikban járok - rántotta meg a vállait a brazil lány nem törődöm módon, de látszott rajta, hogy majd kicsattan a boldogságtól.

 - Enzo mit szólt a hírhez? - kíváncsiskodtam, miközben a kanapéhoz totyogtam és óvatosan elhelyezkedtem rajta.

 - Szerintem még nem nagyon fogta fel - nevette el magát a lány -, de úgy érzem, hogy nem lesz vele semmi baj.

 - Juninak is idő volt hozzászoknia, hogy nem lesz egyedül. Amit lehetett elmagyaráztunk neki, sőt egy-egy ultrahangra elvittük magunkkal és így könnyebben tudatosítottuk benne, hogy van egy pocaklakónk.

 - Ez nagyon jó ötlet! - csillantak fel Caroline szemei. - Ezt én is kipróbálom.

 - Még jó, hogy nekünk ilyen problémánk nincs - tárta szét jókedvűen a kezeit Sara.

 - Ahogy a fiúkat ismerem, majd lesz. Már most azon dolgoznak, hogy meglegyen az egész Real keret, tartalék játékosoktól kezdve az edzőkig - nevettük el magunkat.

 - Aú! - kaptam a derekamhoz, ahova reggel óta bele-bele nyilalgatott a fájdalom.

 - Jól vagy? - néztek rám kérdőn a lányok.

 - Semmiség, csak a derekam. Már nem bírja a terhelést - legyintettem, de egy újabb fájdalom miatt az arcom eltorzult.

 - Kendra, én nem akarlak beparáztatni, de nem lehetséges, hogy ezek már a fájások? - meredt rám Sara.

 - Gondolod? - kérdeztem a rémülettől elvékonyodott hangon.

 - Nagyon úgy néz ki - mondta komolyan. - Ha jól figyeltem az órát, öt percenként rándultál össze.

 - Nekem fel sem tűnt, mert reggel óta fájt a derekam, de azt hittem ez ma egy ilyen nap - remegett meg a hangom.

 - Össze vagy cuccolva? - fordult felém a brazil lány.

 - Persze, fent van a szobánkban a bőrönd - intettem a fejemmel az emelet felé.

 - Oké, akkor én most kihívom a mentőket, te meg szólj Crisnek, hogy hol talál meg - nyomta a kezembe a telefonomat Pilar.

 Csak egy bólintásra tellett, mert rengeteg minden kezdett kavarogni bennem és ez olyan szinten leblokkolt, hogy semmire sem voltam képes. Az érzés, hogy nem sokára megszületik a kisbabám, lebénított. Végül erőt vettem magamon és tárcsáztam a férjem számát. Türelmetlenül vártam, hogy felvegye végre, pedig tudtam, hogy edzése van és ilyenkor a mobilok az öltözőbe vannak száműzve. Csak külön engedéllyel lehet azokat bevinni a pálya területére, és Cris megkapta Carlotól ezt az engedélyt. Amíg vártam, a lányok mindent összeszedtek nekem, majd visszaültek a helyükre és kíváncsian néztek rám.

 - Mi a baj Kicsim? - hallottam meg hirtelen a portugál lihegését a fülemben, amitől úgy megijedtem, hogy majdnem elejtettem a telefont.

 - Úgy néz ki, hogy megkezdődött - nyögtem ki nagy nehezen.

 - Mi kezdődött meg? - értetlenkedett a vonal másik végén lévő.

 - A szülés, te nagyokos - csattantam fel, miközben egy újabb fájdalom hullám csapott le a testemre.

 - Basszus! - kiáltott fel Cris. - Jön a baba! - ordította el magát, gondolom így hozva tudomására a csapatnak, hogy mi történik. - Most mit csináljak? Tudod mit? Várj meg, mindjárt otthon leszek! Miért pont most kellett anyámnak is elmennie Junival? - ömlött belőle a szó. A lányokkal jót derültünk a hangjából kihallatszó pánikon. Magam elé képzeltem, ahogy idegesen a hajába túr miközben gőze sincs, hogy mit tegyen.

 - Nyugi - próbáltam lelket önteni belé, pedig én magam és rendesen be voltam rezelve - itt vannak a lányok. Pilar már hívta a mentőket, Sara és Caroline pedig már elő is készítettek nekem mindent.

 - Jó, az jó - fújta ki a levegőt végre portugál. - Akkor én most összekapom magam és megyek...

 - A kórházban találkozunk - adtam neki támpontot. - Most ért ide a mentő - pillantottam az ajtóra, ahol Sara segítségével egy tolókocsit toló idősebb férfi lépett be. - Cris, leteszem - sóhajtottam fel, mert most tudatosult bennem igazán, hogy hova is készülök.

 - Sietek és Kendra, szeretlek! - búcsúzott a férjem.

 - Én is téged - mosolyodtam el, majd kinyomtam a készüléket.

Az események innentől felgyorsultak. Ahogy beültem a mentőbe, az végig száguldott velem a városon. A lányok kocsival követtek, egyedül Sara ült be mellém és végig fogta a kezemet, ami nagyon megnyugtató volt.

 - Elvárom, hogy amikor én megyek, te is ott legyél velem - mosolygott rám idegesen.

 - Ezt mondanod sem kellett volna - szorítottam meg a kezét, részben bátorításképp, részben a testemet egyre jobban ostromló fájdalomtól.

A kórházba érve, azonnal a vizsgálóba vittek, ahol átöltöztem.

 - Na lám csak - köszöntött széles mosollyal Dr. Mendez - a legkisebb Aveiro úgy gondolta, hogy itt az idő előbújni a tojásból. Ne féljen Kendra, minden rendben lesz - paskolta meg a vállamat miközben mindenféle szerkezetet csatoltak fel rám az asszisztensével. Minden egyes gépnek elmondta a funkcióját, ezzel is próbálva csökkenteni bennem a félelmet. A végén már úgy éreztem magam, mint egy fura űrlény. A szobában minden sípolt, pittyegett, de ez cseppet sem zavart, mert tudtam, hogy ez a hang a babámhoz tartozik, a babámhoz akit nemsokára a karjaimban tarthatok majd.

 - Most már biztosan megtudjuk, hogy kisfiú e vagy kislány - mosolygott rám a doki, akinek a lelkére lett kötve, hogy ha a vizsgálatok közben meg is tudja állapítani, ne árulja el nekünk a baba nemét.

 - Igen - bólintottam két fájás közt.

Furcsa volt, mert éreztem a fájdalmat, mégsem törődtem vele. A boldogság, hogy nem sokára láthatom a pocaklakómat, csökkentette a fájdalom érzetem.

 - Kicsim! - szólalt meg hirtelen a portugál hangja a szobából amire felkaptam a fejem majd szélesen elmosolyodtam és nevetni kezdtem.

 - Cris, te hogy nézel ki? - pislogtam csodálkozva a férjemre, aki zöld kórházi ruhában volt, a cipőjén szintén zöld lábzsákkal, de a legmurisabb a fején lévő műtőssapka volt. - Átmentél levelibékába? - hecceltem, de a fájdalom megint végigcikázott a testemen. - Ááá!

 - Jól vagy? - ugrott mellém idegesen és egyik kezét az ujjaim köré kulcsolta, míg a másikkal a hajamat simította ki a homlokomból. 

 - Voltam már jobban is - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt -, de nem panaszkodom, mert nem sokára itt lesz velünk a kisbabánk - suttogtam egy újabb fájás rohamot leküzdve.

Az idő felvette az ólom csizmáját és a percek most óráknak kezdtek tűnni. A testemben lévő összes ideg kiéleződött a baba érkezésére. A portugál idegesen toporgott mellettem, ügyetlen mozdulatokkal próbálva enyhíteni a fájdalmam, de minden apró segítségét hálásan fogadtam. Dr. Mendez és az asszisztense egyre sűrűbben vizsgálta meg, hogy mennyire előre haladott az állapotom. 

 - Nos, azt hiszem már nem kell sokat várni - ült le egy újabb analízis után a lábam közé a doki. 

Cris megszorította a kezemet, hogy bátorságot öntsön belém, ami nagyon is rám fért, mert még csak most jött a java. Nem sok mindenre emlékszem az utolsó percekből, csak az járt a fejemben, hogyha túlélem, végre láthatom Őt. 

És aztán, végre meghallottam a világ legédesebb hangját, ami panaszosan, de erővel telve adta a világ tudtára, hogy megérkezett.

 - Gratulálok Kendra, egy egészséges, gyönyörű kislánynak adott életet - fordította felém a kisbabát Dr. Mendez. - Még egy pillanat és megölelheti - mosolyodott el. - Cristiano, elvágja a köldökzsinórt? - nyújtott egy fura ollót a férjem felé, aki kis habozás után megtette amit kértek tőle.

Felnéztem a portugál arcára, amin vastag csíkokat szántottak a könnyek, és még most is potyogtak.

 - Istenem, de szép - hallottam meg a suttogását a fülem mellett. - Köszönöm szerelmem - csókolt meg óvatosan, majd felemelkedett, hogy végre magamhoz ölelhessem a kislányomat. 

Ahogy a mellemre tették, a kicsi megnyugodva hüppögni kezdett, abba hagyva a hangos sírást.

 - Szia te gyönyörű - simítottam végig félve az arcán majd megcirógattam az ujjacskáit - én vagyok az anyukád - néztem bele a csodálatos kék szemekbe.

 - Seňora Aveiro, milyen nevet írhatok a papírokra? - kérdezte a doki, megzavarva az áhítatomat. 

 - Cristela dos Santos Aveiro - válaszolt helyettem Cris és mikor felnéztem rá, elmosolyodott. 

 - Csodaszép név egy csodaszép lánykának - dünnyögte Dr. Mendez.

 - Mikor vihetem őket haza? - tette fel az engem is foglalkoztató kérdést a mellettem álló portugál. 

 - De sietős - nevette el magát az orvos. - Minden rendben zajlott, így nincs semmi oka annak, hogy holnap már ne távozhatnának. Reggel megírom a zárójelentést és még délelőtt elhagyhatják a kórházat. Most viszont pihenésre van szüksége a babának is és a mamának is - komolyodott el. 

 - Hova viszik a kicsimet? - kérdeztem rémülten, mikor az asszisztens a karjait nyújtotta a lányunk felé.

 - Lemosdatjuk, felöltöztetjük, és vár még rá néhány szokásos rutin vizsgálat, de aztán azonnal visszahozzuk önnek - magyarázta kedvesen a nővérke. 

Nehéz szívvel váltam meg a kis "csomagomtól", akinek szintén nem tetszett, hogy elszakítják a jól ismert szívveréstől és hangos sírásba kezdett. Cris büszke apa módjára somolyodott el mikor meghallotta milyen erős tüdeje van a lányának.

 - Majd akkor is így vigyorogj, ha otthon, éjjel kettőkor kezd rá - könyököltem hasba.

 - Nem érdekel - guggolt le mellém, hogy az arcunk egy magasságban legyen. - Annyira szeretlek - nézett olyan intenzív érzésekkel a szemeiben, hogy elpirultam. - A világon mindennél többet jelent nekem, hogy megajándékoztál ezzel a csodával - csókolta meg a kezemet. A szavaitól teljesen elérzékenyültem és a szemeimben összegyűlt könnyek utat törtek maguknak a külvilágba.  - Cssssh, Kicsim, ne sírj! - ölelt szorosan magához. - Mostantól még tökéletesebb lesz minden - ígérte és éreztem, hogy hihetek neki.

 Később felvittek egy szobába, amiben csak a baba ágya és az enyém volt. Fáradt voltam, de addig nem akartam elaludni, míg újra nem tarthatom kezembe a lányunkat. Mikor végre megtörtént, a nővérke segített, hogy megtudjam etetni. Furcsa érzés volt, de nem adtam volna semmiért ezt a pillanatot. Kinyílt az ajtóm és feltűnt a férjem alakja. Meghatódottan figyelte, ahogy a babánk megküzd minden korty anyatejért. Egyikünk sem szólalt meg, míg be nem fejezte az evést, nem akartuk megtörni a meghitt pillanatot. 

 - Átveszed? - kérdeztem aztán halkan. - Meg kéne büfiztetni - mosolyodtam el, mikor láttam, hogy milyen szakértő mozdulatokkal nyúl a kislányért, hogy a vállára tegye. Boldogan figyeltem, ahogy fel-alá járkálva valami dallamot dúdolt neki, amivel végül engem is álomba ringatott. 

Mikor felriadtam, az első amit megláttam, az ágyamat díszítő lufik tömkölege volt. Vigyorogva gondoltam rá, hogy kik járhattak már itt és kik csodálhatták meg a mi szemünkfényét. Hirtelen körül néztem a szobában és nem találtam Cristelát. Ijedten nyomtam meg a nővérhívót, de a kórházi dolgozó helyett Cris lépett a szobába, kezében az alvó lányunkkal.

 - Ó, hát itt van - sóhajtottam fel megkönnyebbülten és visszadőltem a párnámra.

 - Miért, mit gondoltál, hova tűnt? - vigyorodott el a portugál miközben óvatosan a kiságyába helyezte a lányát.

 - Sose lehet tudni - suttogtam.

 - Hidd el, a legjobb kezekben volt - lépett be Dolores nyomában Junival. - Gratulálok - nyomott puszit az arcomra. - Gyönyörű ez a kislány.

 - Köszönöm - mosolyodtam el, majd kíváncsian néztem a megszeppent fiúcskára. - Na és neked hogy tetszik a húgod? - kérdeztem tőle.

 - Olyan pici - motyogta megilletődötten. - Mikor lehet majd játszani vele?

 - Az még odébb lesz - nevette fel Dolores.

 - De addig is kell neki egy okos és erős testvér, aki vigyáz rá - fogtam meg Junior kezét és magamhoz húztam. - Nem kaptam puszit - csücsörítettem össze a számat, amitől a kisfiúból kirobbant a nevetés és tovatűnt belőle az aggodalom. 

 - Amíg pihentél, itt voltak a többiek - ült le Cris mellénk. - Sesét úgy kellett visszafogni, hogy ne törje rád az ajtót, mert ahogy mondta, "mindenképp meg kell, hogy ölelgesse a keresztlánya anyukáját" - macskakörmözött jókedvűen a levegőbe a portugál. 

 - Sergio, mint keresztszülő? - gondolkodtam hangosan.

 - Én is ezt kérdeztem tőle, de azt mondta, hogyha ő nincs, akkor most Cristela sem lenne - vonta meg a vállát a férjem. - Ha belegondolunk, valahol igaza van. Az ő hülye szerződés ötlete nélkül most nem lennénk együtt - fogta meg a kezemet - és annál nagyobb veszteség nem érhetett volna bennünket - hajolt hozzám és ajkait az enyémekre nyomta. - Már alig várom, hogy még több babával gyarapodjon a családunk  - suttogta a fülembe halkan. 

Elkerekedett szemekkel néztem rá. Most értettem meg igazán, hogy amiket mondott, azokat komolyan gondolta. Szeret engem, együtt akar megöregedni velem, és Isten látja lelkemet, én nem leszek semmi jónak az elrontója, hiszen én is szeretem őt. Mindennél jobban.

                                                                          Epilogus

- Sergio Ramos Junior, tedd le azt a cicát! - szólt rá Pilar az ünnepeltre, aki egy szerencsétlen macskát próbált betuszkolni egy rózsaszín, Barbie babáknak készült autóba. 

 - De anya, Tom nem akar bent marjadni - háborgott bőszen a kisfiú.

 - Talán azért, mert nem szeretne beszorulni egy olyan kis dobozba - mutattam rá a tényekre. - Ő egy cica és sokkal jobban szeret szaladgálni.

 - Jó van, akkoj elengedem - biggyesztette le az ajkait a kicsi, és tényleg szélnek eresztette a szerencsétlen állatot, aki boldog nyivákolással elszaladt és az egyik bokor aljában lelt menedéket.

 - Tiszta apja - sóhajtott fel Pilar, miközben kezei az újra domborodó hasát simogatták. - Ő is bevágja a durcát, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő szeretné.

 - Ismerős - bólogattam vigyorogva. - A pályán ők a nagyfiúk, de otthon néha úgy viselkednek, mint az óvodások.

 - Néha? - nyögtek fel a lányok egyszerre, amitől kitört belőlünk a nevetés.

 - Mi ez a jó kedv csajok? - ültek le mellénk az emlegetett férfiak, akik eddig a grillsütőnél beszélgettek.

Cris az ajkaimra hajolt és megcsókolt. Még mindig beleborzongtam az érzésbe, amit ez kiváltott belőlem.

 - Jól vagytok? - kérdezte halkan, mire bólintottam.

 - Minden a legnagyobb rendben - csúsztattam a kezét a pocakomra, ami már igen terjedelmes alakot öltött így a nyolcadik hónap végére. Összemosolyogtunk majd figyelmünket visszafordítottuk a többiekre miközben egymáshoz bújtunk.

 - Semmi, csak azon gondolkodtunk, hogy vajon összebeszéltetek-e, hogy mindig egyszerre esünk teherbe? - nézett hatalmas kék szemeivel a férjére Pilar.

 - Nem - csóválta meg jókedvűen a fejét a hátvéd. - Erről csak is ti tehettek - mutatott ránk. 

 - Miért is? - kérdeztük szinte egyszerre.

 - Mert mindannyian gyönyörűek vagytok és okosak. Nem tudunk ellenállni nektek.

 - Ne fényezz már! - nevettem fel hangosan.

 - Nézd, nézd, nézd! - ütögette meg a karomat Sara és az udvar végébe mutatott, ahol Cristela és az ifjabb Sergio éppen homok sütiket készítettek. Egyszer csak a kisfiú odahajolt a lányunkhoz és puszit nyomott az arcára.

 - Ó-ó-ó, ez aztán a szerelem - nevetett fel Marcelo. - Pedig azt hittem, hogy Enzo lesz a kishercegnőnk párja - sóhajtott fel színpadiasan.

 - Stipi-stopi, miénk a lány! - kiáltott fel Sergio. - Mi lenne, ha írnánk egy szerződést, hogy a ti lányotok és a mi fiúnk..? - nézett ránk kíváncsian.

 - SERGIO!?! - kiáltottunk fel egyszerre. 

 - Most miért? - pislogott ránk sértődötten.

 - Elég volt a hülye ötleteidből - csóválta meg a fejét nevetve Iker.

 - Nekem tetszenek az ötletei - nyomott egy apró puszit a fülem mögé Cris és szerelemtől sugárzó tekintettel nézett rám.

 - Nekem is - vigyorodtam el. - Nekem is...

                                                                          VÉGE

Sziasztok!

Hát ez is elérkezett. :( 

Elbúcsúztunk Kendrától, Cristől és Junitól. Befejeztem a harmadik történetemet is. 

Remélem senkinek nem okoztam csalódást.
Mostantól viszont teljes gőzerővel a Las Puertasra szeretnék koncentrálni. Jó lenne azt is minél hamarabb megosztani veletek. Aztán jöhet a többi sztori, amik már alig várják, hogy gépre kerüljenek. :D

Addig is jó olvasást nektek és ne feledjétek, ha van valami észrevételetek, azt szívesen olvasom a facebookcsoportban. Ja és válaszolok is rá. :D

Millió puszi és hatalmas ölelés mindenkinek: 

                                                                      Dolores <3 <3 <3